Az Abonyi Lajos Művelődési Ház és Könyvtár Ablaknyi irodalom című kiállításán 3 diákunk mutatta be alkotását. Köszönjük!
Tánczos Ildikó: A koraest éneke
Lopott csókok égető emléke
Csendben elhalványult,
A tájra fakó fátyol borult.
Hűvös köntös takarja az eget,
Az öreg Hold magányosan lángol,
Egyedül az estében sugara táncol.
Amint égő sárgás fénye
Az elfeledett ösvényre süt,
A késő esti harang kilencet üt.
A múltam belép e lidérci ragyogásba,
S léptei altatóan bűvölnek téged
Ahogyan egy távoli álomból nézel.
Múltam követi múlandó testem árnya,
Amint a fényben fekete alakja merészen mögém áll,
Felnézek az égre, s a hidegen lángoló Hold engem vár.
Karját kitárja, s a finom porából a földre hint egy keveset.
Én megérkeztem. Az ösvényen csillog az égi por.
Szeszélyes szerető az est, különös árnyakat hoz.
Eleven árnyai játszva ugrálnak a tűz körül,
Éjjeli lényeket csábítva titkos táncot lejtenek,
Aki járt az éjben, az tudja csak mit rejtenek.
Furcsa árnyak ünnepe ez, erejük hatalmas,
Ha túl közel mész ellopják a lelked,
Forró arannyal borítják be tested.
Forró a testem, jövőm lángjaitól ég,
Fehér a ruhám, előttem az út arany pora,
Fátylam csipkés széle izzó vörös galagonya.
A földre könnyed csipke borul,
A szememből többé könny nem csordul.
Az lettem kinek lennem kellett,
Emelt fővel nézek az égre,
Az öreg Hold büszkén ébred.
Az est ékes hangjával együtt énekelek,
Mert feltárta mit réges-rég egyedül kerestem,
Mint egy liget, a boldogság virágzik lelkemben.
Mucsi Dorottya: Ásított az ég
Ásított az ég.
Lekéstem derűs festményét.
Andalog a Nap.
Kacsint egyet, s aludni tér.
Minden nap megmutatja,
hogy az ember okkal remél.
Mucsi Dorottya: A Nap
Némán belehullott a házak ölelésébe. Megnyugtató volt a csendje. Tudta, ha ma nem bújik el, megszokják a fényét. Holnap mindenki csak közömbös lesz felé, ha ma nem éli át a hiányát. Nem értékeli senki forró mosolyát, ha ma nem bújik el a rét leple alá, égeti meg a füvet, hunyászkodik meg miután annyi embert kápráztatott el villogó csillogásával. Csendesen vonult el, nem volt tolakodó, némán engedett utat az éjnek. Hagyta, hogy a hiánya mutassa meg, milyen ő maga.
Oláh László: Élj, mielőtt meghalnék
Láttam szemedben a reményt,
Ezer álom vár még rád,
Cseperedtél szemem előtt,
De még árnyékomban állsz.
Fejlődsz és hibáidból tanulod ki az életet,
És én eme rögös úton támogatva fogom kezed,
Ha elesnél, én elkaplak, nehogy elveszítsd a reményt,
Porold magad, haladj tovább, jegyezd meg ez örök leckét!
A világ a lábad előtt térdepelve vár,
Hogy kiválaszd azt a részét, ami felcsigáz.
Tiéd a világ, a hatalom, bízz magadban szüntelen,
Ha a frányák letaposnak, ne büntess, csak ünnepelj!
Bosszúvágyból nem épített senki soha várat,
Örömből és boldogságból építs egy szép házat!
Találj magadnak egy társat, aki szeret szüntelen,
Tartsd meg magad mellett, hisz az élet bottal gyötrelem.
Tudod, lehoznám én a csillagokat, ha tehetném,
De én sem vagyok mindenható, pedig tudod, megtenném.
És ha engem már ellop az élet hűvös szele,
Egy szál rózsával gondolj rám, és tedd le tetememre!